2015. július 12., vasárnap

Schneeberg-túra

Weichtalhaus (542 m) - Weichtalklamm szurdok (kb. 560-1200 m) - Kientalhütte (1380 m) - Klosterwappen csúcs (2075 m)

Pesti Péter ötletére indultunk el a Schneebergre. Feltette a Bolyais osztály Facebook-csoportjába is, de ott senki nem jelentkezett rá. A Tatai család azt mondta Péternek magánban, hogy eljönnek, de aztán ők is lemondták. Így hát végül szombat reggel hatkor négyen szálltunk be Péter autójába: a két srác, Patrik és Gergő, Péter meg én.
Autópályajegyet nem volt érdemes venni, mert csak egy rövid szakaszon használhattuk volna, így kb. 2 óra alatt értünk a helyszínre, a Kaiserbrunn utáni parkolóba, ahol a Weichtalhaus nevű ház áll.A parkoló ingyenes. Útközben már láttunk több csoportot is, akik sziklamászásra indultak, ők persze a Schneeberg meredekebb részeit célozták meg, sok-sok csörgő cuccal az övükön, rengeteg kötéllel a vállukon.

A parkoló 542 m-en van, innen olyan 9:30-körül indultunk el, miután kiszortíroztuk, hogy mit viszünk magunkkal és mit hagyunk az autóban (száraz ruha, szandál lent maradt).
Gergő és én is egy-egy másfél literes vizet vittünk magunkkal, plusz persze egy csomó létfontosságú cuccot. Az én hátizsákom olyan 6-8 kg lehetett összvissz. Péter sokkal nehezebb zsákot hozott, rengeteg csokival, 3 liter üdítővel, stb.

Az idő végig gyönyörű volt, rendelni se tudtunk volna jobbat. Az a legjobb ebben az útban, hogy bár elég jó erőnlétet követel meg, nincsenek benne hozzánk hasonló laikusoknak teljesíthetetlen részek. Ezen kívül gyakorlatilag az Alpok minden arculatán végigvezet: mély szurdok, szűk sziklahasadékok, lomberdő, kaszálórét, tűlevelű erdő, magashegyi törpefenyves, magashegyi sziklagyep.

A túra útvonala a Google Earth-ben, a ráfektetett útvonallal, amit a telefonom regisztrált:






A Weichtalklamm nevű szurdok 10 perc gyaloglás után már elkezdődik, és ahogy haladtunk előre, egyre vadregényesebb lett. Néhol kiszélesedik, máshol annyira összeszűkül, hogy egyszerre meg lehet érinteni a két oldalát. A tavaszi hóolvadáskor óriási mennyiségű víz jöhet le rajta, néha 5-6 méterrel a fejünk feletti párkányokon is láttunk hordaléksziklákat, faágakat.













Csak a telefonommal fotóztam, és sajnos nem mindegyik kép sikerült jól a szurdokban, mert kevés volt a fény. Azért beteszem ide, mert mégiscsak mutatják, hol voltunk.

Ahol normál módon lehetetlen lenne felmászni, ott via ferrátás biztosítások vannak. Létrák, láncok, sziklából kiálló kampók, horgok, sziklába vésett lábtartók. Nagyon jól vannak elhelyezve, ezek segítségével könnyen fel lehet kapaszkodni a trükkösebb helyeken, bár néhol csak úgy megy, hogy a láncba kapaszkodva kell "járni" a függőleges sziklafalon. Néhányszor megálltunk 5-10 perc pihenőre is. A szurdok jó árnyékos volt, nem fogyott túl sok víz.
Közben persze folyamatosan értek utol minket nálunk gyorsabb csoportok, néha elképesztő iramban, szinte futva mentek felfelé. A sebességet vagy a megtett kilométereket nem érdemes nézni, egész úton nagyon változó volt, hogy hol milyen sebességgel lehet haladni. Csak a szintmagasságot néztük, és nagyon örültünk minden megtett 100 méter emelkedésnek. A szurdokban amúgy az átlagsebességünk 1,1 km/óra volt (ezt utólag néztem meg a GPS adataiból).
A szurdokból 1200 méter körül keveredtünk ki, egy autóval is járható út végénél. Itt végignéztük, ahogy három hegyibiciklis leereszkedik a sziklás úton a Kientalhütte felől. Nagyon nagy kínok közepette jöttek, de végül sikerült nekik. Ezután következik egy jó kis fingatós emelkedő, ami az 1380 méteren levő Kientalhüttéig vezet. Itt már azért nagyon jólesett pihenni egyet, végül is 800 méter szintemelkedés volt már mögöttünk. A hütte (kb. "kunyhó" vagy "menedékház") mögött van a Turmstein nevű magas szikla, ez is elő van készítve kezdő sziklamászóknak sok előre bevert ékkel, lábtartóval, lánccal. Ide nem mentünk fel, csak szörnyedve néztük, ahogy néhányan biztosítás nélkül egyensúlyoztak 20-30 méter magasságban.





A menedékháznál lehetett volna levest, vagy valami vízszerű üdítőt venni, de nekünk ekkor még bőven volt vizünk és kajánk is. Begyúrtunk néhány szendvicset, pihentünk egy félórát, aztán megkérdeztük egymástól, hogy folytatjuk-e az utat felfelé. A válasz igen volt, így hát szedelőzködtünk és elindultunk.
Nagyon szép erdei ösvény vezetett tovább és volt egy nagyon gyengén folydogáló forrás is, a Joachimquelle (azt hiszem ez volt a neve) úgy 1450 méterig, ahol aztán jobbra tértünk és az ösvény egyenesen megcélozta a csúcsot. Az út gyakorlatilag az elejétől a végéig keményen kaptatós, vízszintes terep legfeljebb néhány méter akad itt-ott, de ezen a szakaszon semmi vízszintes nem volt már. A lombhullatók gyorsan elfogytak, tűlevelűek között jártunk, néhol egy-egy hason csúszó törpefenyővel. Később csak ezek a hasoncsúszók maradtak, de ezek még mindig 2-3 méter magasak voltak. Ahogy haladtunk felfelé, úgy ezek is egyre inkább törpültek, amíg már Péter büszkén jelenthette ki, hogy királynak érzi magát, mert ellát a fejük felett. Még tovább már csak kis foltocskákban voltak törpefenyők, aztán azok is elfogytak. Maradtak a sziklák és a puha, pár centis, sűrűn egymásba kapaszkodó magashegyi növényzet. Rengeteg gyönyörű színes virág volt mindenütt. A hegyen még tavasz van most. Én eléggé kifulladtam már, literszám folyt rólam a víz, és csak lassan haladtam. Itt már semmi árnyék nem volt, erősen tűzött a nap. A bolond kölykök meg azt csinálták, hogy szaladtak felfelé. Pedig hátizsák volt mindkettőn. Persze 20 méter után aztán kinyúltak pihegni egyet, de utána elölről kezdték az egészet. Péter még csak meg sem izzadt, legalábbis nem látszott rajta.
















Ha lassan is, de végül én is felértem a csúcsra, nem is maradtam le sokkal a kölyköktől. Útközben persze dobáltam be a szőlőcukor-tablettákat, és meglepetésemre használt is. Fáradt voltam persze, de nem vált "ólommá" a lábam, mint a múltkor a Raxon.
Fent már erős szél volt, de nem volt hideg, szerintem olyan 20 fok lehetett. A szél ráadásul segített is, mert a hátunkba kaptuk felfelé menet.
Kb. hat és fél óra alatt értünk fel (a parkolótól számítva). A csúcson lefényképeztük a gyerekeket akik felálltak a kereszt talapzatára, utána tartottunk egy hosszú pihenőt. Ezután átsétáltunk a Fischerhüttéhez, ami 300 méterrel arrébb van, valamivel alacsonyabban. Ez már egy jobban ellátott, nagyobb menedékház. Itt egy óriási traktor álldogál, biztosan azzal szállítják fel az ellátmányt. Újratöltöttük a palackokat, palackonként 1 euróért sima, hűtött vizet töltenek bele. Kisétáltunk a menedékháztól 100 méterre levő szakadék pereméig is, és hátborzongva nézegettük a hihetetlen mélységet. Tele kőomlással és kilométeres mélységek és távolságok vannak. Fényképpel lehetetlen visszaadni az érzést.






Ezután tanakodtunk, hogy merre induljunk lefele. Nem akartunk ugyanazon az úton leereszkedni amin jöttünk, és így két lehetőségünk maradt. Az egyik elején nem volt tábla (talán a szél tépte le), a másiknál volt ugyan tábla, de azt írta rajta, hogy "Nur für Geübte" (csak tapasztaltaknak). Én inkább az előbbi mellett lettem volna, de Péter azt mondta, hogy a második sem lehet olyan vészes, így végül a második ösvényen mentünk tovább. Valóban nem volt olyan rettenetes, bár volt egy kilométeres szakasz, ahol elég meredek volt és az ösvény csupa laza sziklából állt, nagyon meg kellett nézni, hova lép az ember. Én még a kocsinál kölcsönkaptam Péter mászóbotjait (az enyémek nem tudom hol vannak), és ez óriási segítséget jelentett megkínzott térdemnek.




Péter és a két kölyök még elvándoroltak egy ilyen hófolthoz is, hogy hógolyózzanak egyet, júliusban ritkán lehet ilyet csinálni. Én inkább nem mentem velük, próbáltam időt nyerni a fürge lábúakkal szemben.












Nagyon lassan haladtunk lefelé, tartottunk egy hosszabb pihenőt is a törpefenyves részen. Beértünk a magasabb fák közé, és nagyon szép, de elég meredek ösvényen mentünk tovább lefelé. Zergeboglár-mezők mellett vitt az ösvény.





A túra 11. órájában értünk vissza a Kienerhüttéhez. Már este fél nyolc körül járt, így aztán nem is pihentünk itt hosszan, továbbindultunk. Bár a szurdokon keresztül (a tábla szerint) fél óra alatt le lehet jutni a parkolóba, nem mertük nekiindulni, mert ha mégis hosszabbra nyúlik, akkor a teljes sötétség ott ér minket és az bizony nem kellemes, amikor láncokon kell függeszkedni. Így inkább egy menedékesebb, de jóval hosszabb úton, a "Ferdinand Mayr" ösvényen mentünk.

Ez is nagyon szép volt, de hiába igyekeztünk, a sötétség utolért. Péter nem találta a fejlámpáját, úgyhogy csak a telefonom vakuja maradt, amikor már semmit sem láttunk. Az utolsó kilométereket már ennek fényénél tettük meg. Necces volt, mert a telefonom már 1% töltöttséget jelzett, bármelyik pillanatban megadhatta volna magát. Volt ugyan nálam egy akkupakk, amivel újratölthettem volna, de akkor legalább egy negyedórát sötétben kellett volna ücsörögnünk, amíg a telefon töltődik. Menet közben nem tudom, mert a kábel rosszul érintkezik, nem szereti a mozgatást. Ezen a szakaszon a gyerekek egy kicsit már morcosak voltak, de azért rendesen szedték a lábukat. No, de végül megúsztuk, a telefon se merült ki, és belibegtünk a parkolóba este 10-re. Nagyon meleg volt itt a völgyben. Levettük a bakancsokat, bepakoltuk a hátizsákokat és beültünk az autóba. Rögtön bepárásodtak az ablakok és borzalmasan átható lábszag és izzadságszag járt be mindent. Nagyon boldog voltam, hogy nem nekem kell levezetnem a két órát hazafelé. Péter is szótlanabb volt a szokásosnál. Másnap aztán elmondta, hogy neki is izomláza van, ezzel borzasztó büszkévé tett engem. Gergő a szokásos módon, egyetlen alvással teljesen regenerálódott, semmi izomláza nem volt másnapra, háromszor kiment biciklizni.


Péter képei:



































Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése