Sakkor az úgy vót, hogy Évi befizette a családot erre a német útra. Ahhoz képest, hogy négy nap, utazással, szállással, svédasztalos reggelivel és idegenvezetéssel volt - nem volt drága, koponyánként 46e Ft. Ehhez még hozzájött egy összességében fejenként 30 euró körüli költség a belépőkre, meg persze amit az ember ebédelt, vacsorázott, sörözött, fagyizott és vásárolgatott a helyszíneken. Az utazást Évi iskolájának egy némettanárnője szervezte, aki feltehetőleg zsidó nexusokkal rendelkezik, mert az egész utazás gyakorlatilag a holokauszt és a náci Németország témája körül forgott. Évi iskolájából 30 diák és 15 tanár vagy tanárrokon volt a csapatban.
Első nap (Szombathely - Bécs - Berchtesgaden - Salzburg)
Elsején reggel 6:45-re volt megbeszélve a találka. Csutkának az ellátását megbeszéltük Zsuzsáékkal olyan módon, hogy Csutka a régi ház udvarán fog tanyázni, Zsuzsáék minden nap elmennek és enni-inni adnak neki, megsétáltatják, édesgetik.
Az első döccenő az indulás után 10 perccel következett, amikor kiderült, hogy a régi ház kapukulcsát (ami elő volt készítve Zsuzsáék számára), otthon felejtettük. Ezzel csak egyetlen kapukulcs maradt nálunk. Arra már nem volt idő, hogy visszamenjünk érte, így előbb letettük Csutkát, aztán elmentünk Zsuzsáékhoz és az egyetlen kulcsot leadtuk nekik.
Még időben megérkeztünk a csoport találkahelyére, Évi iskolájában letettem az autót a belső udvaron. Következett az út első szakasza, a Szhely-Bécs táv.A busz nagyon kényelmes, új jószág volt. Csendes, légkondicionált, tévével meg minden egyéb frincfranccal felszerelve. Bécsben az első látnivaló az Hadtörténeti múzeum volt. Azaz lett volna. Ugyanis a sofőrünk csak a "múzeum" szóra összpontosított, és a Museumviertelbe (Múzeumi negyed) vitt el minket. Mint a helyszínen kiderült, a Hadtörténeti múzeum egészen máshol van, így az első programpont ugrott. A következő (pót)látnivaló az Augarten-nek nevezett park volt. Itt a nácik Hitler parancsára két tornyot építettek, amelyek légvédelmi célokat szolgáltak. Az egyik torony (a nagyobbik) a tulajdonképpeni lövegtorony (itt voltak az ágyúk és egyéb fegyverek), a másik pedig egy tűzvezető torony, ami az előbbinek adta az infókat, hogy merre lőjenek.
Irdatlan nagy betonépítmények ér rondák mint a bűn. A falvastagságuk asszem 5 méter vasbeton. Az angolok rendesen megszórták volt bombával a háború vége felé, de nem tudtak sok kárt okozni bennük. A háború után holmi gyerekek raktak tüzet a lövegtoronyban, nem tudván arról, hogy valami 2000 kézigránátot raktároztak el ott. A gránátok felrobbantak (mind a 2000), de még ettől sem dőlt össze, csak a felső részei rongálódtak meg egy kicsit. A tornyok amúgy 50 m magasság körüliek.
Bécs a mai napig töpreng azon, hogy mi a jóistent kezdjen a tornyokkal. Nem tudják lerombolni, mert ahhoz annyi robbanóanyag kellene, amit biztonsággal nem tudnának kezelni egy ilyen sűrűn lakott területen. Egy ilyen toronyból a város másik részén mászófalat készítettek, ismét egy másikból vízi állatkertet csináltak, de még így is itt van az Augartenben ez a kettő, ami felett még vakarják a fejüket.
Egy öreg pali az Augartenben
És esment a torony
Útközben Bécsből Salzburg felé az autópályán egy pisilő-pihenőnél
Salzburgban nem álltunk meg, továbbmentünk Berchtesgadenbe. A környéken már szép hegyek vannak. Az országhatárt csak egy közönséges tábla jelzi, semmi más nincs. Igazából csak arról veszed észre, hogy Németországban vagy, hogy csipog az SMS, amikor a német mobilszolgáltató átveszi az uralmat a telefonod felett.
A Salzburg-Berchtesgaden táv nem nagy, kevesebb mint 50 km. Így hát nemsokára ott voltunk a célnál. A városka maga van legalul, innen a busz kínkeservesen küzdötte fel magát egy meredek szerpentinen egy 800 m körüli magasságon levő parkolóig. Innen spéci autóbuszok indulnak az 1700 m-en levő másik parkolóba. Nagyon meredek az út, átlagosan 30%-os lejtő. A kilátás fantasztikus. Hegyi tavak, havas csúcsok, szóval tiszta alpesi képeslap az egész.
A buszok úgy mennek mint a burung, másodpercre pontosan indulnak és érkeznek
A buszból
A felső megálló 1700 m környékén. Innen egy alagút vezet a hegy belsejébe és innen egy lift indul a csúcsra (az idegenvezetőnk adatai szerint 128 m-es emeléssel) a hegytetőn levő Sasfészekbe (ez volt Hitler kedvenc nyaralóhelye).
Az alagút
Egy kör alaprajzú terem, a várakozó a lift előtt a hegy gyomrában.
A lift óriási nagy (egyszerre kb 40 embert visz fel), a csillogó réz és üveg, liftkezelővel
Fentről, ahogy az várható is volt, csodás volt a kilátás
Amerikai srácok, boldogan pózoltak nekem egy fotó erejéig.
A Sasfészek, fentről.
Érdekes, hogy Hitlerre egyetlen halvány utalás sem volt a Sasfészekben. Pedig nyilván ettől híres elsősorban a hely. Nem is Sasfészek a neve, hanem Kehlsteinhaus, ami valami hegyikecske-házat jelent.
Berchtesgadenből visszamentünk Ausztriába, Salzburgba, ott volt a szállásunk. Egy ifjúsági szállóban. Kifejezetten szar volt. Egy apró szobában 3 emeletes ágy volt, nem koedukált szállás, így 6 hímnemű volt a szobában, egyik horkolt. Nem én. Meleg is volt nagyon, de a fal olyan hülyén hajlott rá az ablakra, hogy nem jött be szinte semmi levegő. Egy ócska tusoló/wc is tartozott a szobához (és ezzel már jobb helyzetben voltunk mint a legtöbb sorstárs, mert nekik csak közös wc jutott a folyosón). Reggel az egyik szobatárs kiment tojolni, attól kezdve nem csak a wc-ben, hanem az egész szobában is tömény szarszag terjengett annak ellenére, hogy valami ványadt ventilátor próbálta kiszívni az aromákat a wc-ből.
Második nap (Salzburg - Dachau - Nürnberg - Erlangen)
Az út árában benne volt a reggeli, így aztán jó alaposan bepakoltunk. A választék nem volt túl nagy, de korlátlan. 3-4 féle felvágott, kétféle zsemle, barna kenyér, joghurt, hideg/meleg tej, narancslé, sajt, kompót, puffasztott rizs, gabonapelyhek, kávé, vaj, dzsemek.
Reggeli után buszra ültünk és ismét irány Németország.
Első programpont: Dachau. Elképesztő méretű koncentrációs tábor volt itt. Ez nem megsemmisítőtábor volt, de fennállásának ideje alatt így is kb. 30 000 ember halt meg itt.
Egy információs központnál álltunk meg, pisilni lehetett 1 euróért, és alighanem életem legdrágább kávéját ittam meg egy automatából 3 euróért egy gyűszűnyi adagot. Gergő jobban járt, 2 euróért egy tisztességes méretű narancslével. Az eső is eleredt és a látogatásunk alatt végig stílszerűen szürke, permetezős idő volt.
Kevés idő volt az alapos körülnézésre, de ez a fokozott tempó az egész utazásra jellemző volt. Kb. háromnegyed óra állt rendelkezésünkre. Ez csak annyira volt elég, hogy az adminisztrációs épület földszintjén körbefussunk és a rengeteg barakk egyikébe bepillantsunk.
Innen Nürnbergbe mentünk. Egy rettenetes buszpályaudvaron álltunk meg a belvárosban. Szűk volt, a busz alig tudott befordulni. Mindenkinek repedezett már a hólyagja, úgyhogy megrohantuk a wc-t. A használata ingyenes volt ugyan, de minőségben a hazai falusi késdobáló kocsmák vizeldéjére hasonlított. Szörnyű bűz, pléhől hajlított hosszú vályú a boldog közös pisilésekhez, szappan nuku, lámpák kiégve.
Itt találkoztunk nürnbergi idegenvezetőnkkel, aki egy vastag, hatvanas csaj volt, inkább nyugdíjazott kurvára emlékeztetett. harmincvalahány éve él ott, magyarul egy kicsit már törve beszél, de látszólag nagy jókedvvel és harsányan. Nagyon hasznosnak bizonyult, sok érdekességet mondott el a városról.
Busszal mentünk egy kört a városban, távolról megnéztük a híres perek színhelyét, aztán megálltunk a Johannis-temetőnél. Itt van eltemetve Albrecht Dürer is. Dürer a német "Türer" nürnbergi tájszólás szerinti torzítása, ami viszont magyarul ajtós mestert jelent, ugyanis a festő apja (ötvösmester, ékszerész) a Gyula melletti Ajtósról vándorolt ki Nürnbergbe.
A temető különleges. Ugyanis azt történt, hogy Nürnberg még az 1200-as években extra jogokat harcolt ki magának (pénznyomtatás, saját vámszabályok), és ettől borzasztóan meggazdagodott. Később még azt is megkapta, hogy a császárok itt voltak kötelesek megtartani a birodalmi gyűlésnapokat (Reichstag). Ez részben teher is volt, mert Nürnberg kellett ilyenkor ellássa a császárt és többszázas kíséretét (néha heteken keresztül), de ugyanakkor nagy dicsőség és vonzerő is volt. A polgárok, ahogy az lenni szokott, a síremlékek méretében is versenyezni kezdtek egymással, hogy minél nagyobb és impozánsabb nyughellyel dicsekedhessenek. A városi tanács összeült és bölcs szabályt hoztak. Felállítottak egy sablont a temetői kápolna mellett, amelyen egy lyuk volt. Minden síremléknek át kellett férnie ezen a lyukon, különben nem engedték meg a felállítását a temetőben. Ezért aztán minden síremlék alacsony.
Alacsonyak ugyan de hihetetlenül díszesek. Ráadásul bonyolult szimbolikát használnak, minden síremlék díszítése három fő részből áll. Az egyik a polgár mesterségét jelzi egy bonyolult címer formájában, a második rész az elhalálozás formáját, pl. itt a szöveg alatti képen azt mutatja, hogy a feleség egy szeget vert a férj fejébe, úgy ölte meg. (Szeget szúrt neki... na mindegy, ez olcsó poén, magas labda).
A koponya állkapcsa mozgatható, mert asszem a férj gyanakodott és egy írást hagyott hátra, amiben elmondta, hogy gyanakszik a feleségére, hogy az valamire készül ellene. Lehet, hogy nem pont így szólt a sztori, de sok mindenről volt szó.
Érdekes, hogy a temetőben rengeteg élő virág van, főleg muskátli és rózsa.
A Johannis-temető után az óváros következett. Németország egyik legerősebb (ha nem a legerősebb) fala vette körül az óvárost. Annyira jó védelmet nyújtott, hogy a várárkot végül sose töltötték fel vízzel, a falak elegendő védelmet nyújtottak.
Ezt a hidat egy velencei híd mintájára építették, mert azt mondták a polgárok, hogy nem lehet, hogy Velencének legyen egy ilyen szép hídja, nekik pedig nem.
A hídfő a másik oldalról. Egy szürkemarha szobra van rajta, ugyanis ezen a hídon keresztül hajtották a Magyarországról, Romániából származó szürkemarhákat a városba. Németország amúgy évente 120 000 marhát vásárolt a keleti országokból. Évente. (A szürkemarhát elmarháskodták a magyarok, az olaszok csaptak le rá, és olasz specialitásként levédették.) Az évszázadok alatt marhaterelő útvonalak alakultak ki, és a középkori Európában ezek az útvonalak voltak, amelyek összefüggő hálózatként összekötötték Európa részeit. Ma Németország és Ausztria területén ugyanezeket az útvonalakat bicikliutakká alakították, az egész Duna mentét be lehet járni biciklivel, egészen Magyarországig.
Ezek megerősített tornyok a várban. A második világháborúban Nürnberget szarrá bombázták a szövetségesek, Drezda után ez volt a legnagyobb rombolást szenvedett város.
(fotó: Wikipédia)
Azonban a várfalak és ezek a tornyok annyira erősek, hogy alattuk és bennük bunkereket alakítottak ki, így emberéletben nem esett nagy kár. A lakosság legnagyobb része a bombázás előtt el tudott menekülni, az itt maradottak pedig ezekben a bunkerekben úszták meg.
Albrecht Dürer lakóháza ez a saroképület. A város egyik legdrágább helyén volt, közvetlenül a várfal mellett, a császár szokásos útvonalán. Dürer feltalálta (vagy csak okosan alkalmazta) a képeinek sokszorosítási lehetőségét (nyomatok), a felesége járta Európa nagyvárosait és ott árulta a férj képeit. Istentelenül meggazdagodott belőle.
Ezekből a szép favázas épületekből egyre kevesebbet lehet látni. Ugyan gyönyörűek, de nagyon rosszul szigetelnek, ezért egyre több ilyen házra plusz külső szigetelő réteget raknak fel, eltakarva a favázat.
Egy legenda kapcsolódik az alábbi kúthoz, pontosabban az azt körülvevő díszes kovácsoltvas rácshoz. Egy inasnak az volt a feladata, hogy felszabadításáért és a mester lányának kezéért olyan mestermunkát készítsen, amit senki nem tud utána csinálni. Ekkor készítette el ezt a bronzgyűrűt, ami egy darabból áll, nincs rajta látható varrat, és mégis bele van fonva a rácsba. A legény egy éjszaka alatt elkészítette, fel is szabadult, de a lányt nem vette el, azt mondta, hogy ő most már túl jó ahhoz, hogy egy porbafingó kovács lányát vegye el...
No persze a gyűrűt háromszor meg kell forgatni balról jobbra, és közben egy kívánságra gondolni, ami ettől teljesülni fog. Főleg lányok forgatják, ki tudja miket kívánhatnak és adott esetben a gyűrű hogyan oldja meg az esetlegesen egymással ütköző óhajokat-sóhajokat...
A város két nagy evangélikus templomának egyike
Harmadik nap (Erlangend - Nürnberg - Bayreuth - Erlangen)
Ma ismét Nürnberggel kezdtünk. Amint már írtam volt, Nürnberg arról volt híres, hogy a császári birodalmi gyűlésnapokat (Reichstage) itt tartották, és ez jó fényt vetett Nürnbergre. Hitlert nagyon megfogta ez a dicsőség (ő is olyan birodalmat akart létrehozni, amely hasonló a régi német-római birodalomhoz), így nagy előszeretettel választotta Nürnberget a birodalmi pártnapok (Reichsparteitage) megtartására. Itt egy megalomániás víziót akart megvalósítani. Ennek első lépéseként meg akarta építtetni (betonból) a római Colosseumot, ami azonban nagyobb mint elődje. Be is akarta fedetni, az már nem jött össze neki.
(fotó: Wikipédia)
Hitler ilyen épületeket képzelt el ide:
(térkép: Wikipédia)
A Colosseum replikája (Hitler víziójában a Kongresszusi épület, Kongresshalle) az 5-össel jelzett kis struktúra. Nagy része ezeknek nem készült el, de a Kongresshalle és mellette a Zeppelinfeld (11) igen. A Zeppelinfeld volt az, ahol Hitler a sok tízezres tömeg előtt tartotta őrjöngő beszédeit.
A Kongresshalle-ben most egy ún. "Dokumentációs központ" működik. Pontosabban, annak csak egy apró részében, a többivel nem igazán tudnak mit kezdeni.
Egy művészi installáció, bár ezen a képen elég szarul látszik - sínpár neoncsőből, alatta alumínium táblácskákon a nácik által a haláltáborban elpusztítottak nevei.
A Dokumentációs központban egy 2,5 órás idegenvezetést kaptunk. Sajnos magyar idegenvezetés nem volt, így az utazást szervező német tanár fordított. Azonban a teljes csoport nem mehetett egyetlen idegenvezetővel, ezért Évi kellett elvállalja a 2,5 órás tolmácsolást a második csoporthoz. Borzasztóan be volt szarva, de nagyon jól sikerült neki. Én egy kicsit kibiceltem és ahol kellett segítettem vagy korrigáltam a dolgokat, így nagyszerűen sikerült.
Pihenő a Dokumentációs központ programja után az épület melletti gyepen.
Itt a Zeppelinfeld nevezetes épülete, ahonnan Hitler szónokolt.
Ezután Nürnbergből elmentünk a kb. 90 km-re levő Bayreuth-ba. Ez arról nevezetes, hogy az 1920-as évektől kezdve itt volt a náci ideológia központja. Itt élte le élete nagy részét Wagner, akinek zenéjét (az ősi germán mitológia okán) Hitler rendkívül szerette.
Bayreuth ma egy tündéri városka, nagyon nemzetközi, nagyon pezseg és rengeteg gyönyörű épülete van.
Ez az Opera épülete, ahol Wagner műveit előadták
Megnéztük az "Új palotát", ami persze nagyon szép, de mi Riegersburgban ennél szebbet láttunk.
A parkok amúgy mindenhol hatalmasak, rengeteg fával és paddal, de elég fantáziátlanok és egyhangúak.
A csoport nagy része ezután buszra ült, hogy megnézzék a "Régi palotát" is, de mi úgy döntöttünk, hogy inkább saját szakállunkra megnézzük a várost.
Rengetegen közlekednek biciklivel. Németország nagyon segíti ezt a közlekedésformát, infrastruktúrával, propagandával. Ennek egyik következménye az, hogy a biciklisták rendkívül agresszívek. Egy biciklisnek akkor is elsőbbsége van, ha amúgy nincs is. Nem tűrik a gyalogosokat, azonnal és intenzíven csengetnek, ha véletlenül egy eléjük téved. Az autósokra is nagy ívben szarnak. És valóban, többször is láttam, hogy az autós alázatosan lefékez, amint egy biciklis abszolúte szabálytalanul eléje kanyarodik - és még csak nem is dudál.
Némi kavarodás következett, mert a megbeszélt helyen nem jelent meg a busz a megadott időben, de aztán szerencsére tisztázódtak a dolgok és a csoport két része ismét egyesült, majd elmentünk egy pizzázóba a város szélére.
Évi inkább valami sajtos laskát kért (olyan adagot hoztak ki, hogy a fele megmaradt), mi Gergővel pizzát ettünk. A pizzázó tele volt, és nagyon sokat, szinte egy órát kellett várni, amíg kihozták a kaját. Viszont elnézést kértek érte és a második sörömet ajándékba kaptam kárpótlásképpen.
A pizzázás után ismét hazacsurogtunk Erlangenbe, Nürnberg mellé
Negyedik nap (Erlangen - Regensburg - Passau - Szombathely)
Reggel, ébredés előtt
Ilyan hatalmas szobánk volt - sajnos a lakosztályhoz tartozó nappali, előszoba, társalgó és a fedett uszodát magába foglaló rész nem látszik jól. Nem csak a képen, mi sem láttuk.
És hát elmentünk Regensburgba. Sajnos ismét rohanás volt. Megnéztük a katedrálist, lerohantunk a Duna-partra megnézni a kb 700 éves kőhidat (éppen renoválják, úgyhogy nem sokat láttunk belőle)
Ez egy kolbászsütöde, aminek első említése 1350-ből való. Valószínűnek tartják, hogy már a hidat építő embereket is kiszolgálta. Azóta is kolbászt sütnek benne.
Regensburgban római emlékek is vannak, a limest őrizték itt, egy légió laktanyája vagy micsodája volt ez az épület
A következő megálló: Passau
Itt három folyó folyik össze: a Duna, az Inn és az Ilz
A Duna itt a sötétebb vizű, az Inn pedig opálos, hordalékos. Hosszan egymás mellett folyik a két nagy folyó, közös mederben, jól elkülönülő színnel. A harmadik folyó az Ilz, igazából csak egy nagyobbacska patak.
Eredetileg úgy volt, hogy a katedrális megnézése után lesz 2 óránk szabad városnézésre, de aztán csúszott a program és maradt háromnegyed óra arra, hogy megnézzük a katedrálist, aztán irány a busz. Ráadásul a busz elég messze tudott leparkolni. Úgy döntöttem, hogy a fenét fogok rohanni a nagy melegben csak azért, hogy a passaui katedrálist is kipipálhassam. Épp csak hogy meg tudtuk volna járni a távot. Úgyhogy beültünk egy vendéglőcskébe, ami 1490 óta működik, ugyanúgy vendéglőként. Vettünk finom német kolbászt. Évi valami főzött fehéret kért, mi Gergővel sültkolbászt ettünk pecsenyelével meghintve. Nagyon jó volt.
Ezek után már csak Sankt Pölten mellett álltunk meg hosszabban egy parkolóban, mert a sofőrnek lejárt a 4,5 órás vezetési ideje, ilyenkor muszáj pihennie háromnegyed órát, különben megbüntetik.
Este 10 körül értünk Szombathelyre, felszedtük Csutkát a régi háztól és utána haza, Döndibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése