Évi iskolájából a tavalyi utat is megszervező tanárnő, Klári szervezte ezt az utat is. Egy busznyi útitárs volt. Nagyjából fele gyerek, a többi pedig tanárkollégák, kollégák családtagjai. Korai indulás volt, csütörtök reggel 6-ra kellett az iskolánál lenni. Csikós Zsuzsáékat megkértük a kutyák ellátására, ők naponta jöttek etetni-itatni.
Az út hosszacska volt, dél környékére értünk a sóvidék egyik szép tavához, a Hallstatti tóhoz. Egy meseszép kis város van a tóparton, ez maga Hallstatt. Nevezetes turistalátványosság, emellett a hegy meredeken szakad bele a tóba, így nagyon kevés a hely. Így aztán a buszok csak annyi időre állhatnak meg, amíg lerakják a turistákat, utána ki kell menniük a városból, egy kb. 3 km-re levő parkolóba. Visszafelé ugyanígy, gyorsan fel kell ugrálni a buszra, aztán tűz.
Rengeteg turista nyüzsög mindenütt. A házak is aranyosak. Azonban annyi bóvlit ritkán lehet látni egy helyre összezsúfolva, mint itt. Nyilván jól megélnek belőle, de amik az utcák két oldalán végtelen sorban ki voltak téve - hát az hányingerkeltő volt.
Lévén, hogy a városban nagyon kevés a hely és nagyon sziklás a talaj, a temető egy nagyon apró részt foglal el a városból. A halottakat álló helyzetben temették és 10-15 év múlva kiásták a csontvázat, néhány hétre kitették szabad ég alá, aztán megtisztogatták és a csontterembe vitték. A koponyákat vidám, festett levélfüzérekkel díszítették, felírták rá a nevet, dátumokat. A sír pedig új lakót kap, a családoknak nincs családi sírhelyük, viszont a csontteremben egymás mellé tették őket.
Az út következő állomása a Liechtensteinklamm volt, azaz a Liechtenstein-szurdok. Eredetileg az óriás jégbarlangot (Eisriesenwelt) kellett volna megnézzük, de előző nap olyan vihar volt a hegyekben, hogy nem járt a felvonó. Ugyan gyalog is fel lehet oda menni, de azért azt a gyalogtúrát nem ezeknek a gyerekeknek találták ki, úgyhogy Klári átrendezte a programot abban bízva, hogy valamelyik napon majd mégis eljutunk oda is. Így hát most a Liechtensteinklamm-hoz mentünk el. Ez egy viszonylag rövid, 1 km körüli szurdok. Viszont hihetetlenül izgalmas. Nagyon mély. Néhol csak néhány méter széles, a sziklafalak viszont 300 méter magasak. Alattad zúg egy nagyon bővizű hegyi patak (mészkő, így a színe jellegzetes türkizkék), a pallók pedig a sziklafal oldalában, néhol át a patakon vezetnek.
A pallókat először 1875-ben szereltette fel Liechtenstein egy akkori hercege, innen származik a szurdok neve.
A szoros bejárása után nekivágtunk, hogy átmenjünk végre Németországba. A menekültkrízis miatt a fő határátkelők telítve voltak, így a sofőr egy kisebb határátkelőt keresett. Nagy nehezen, egy csomó mellékúton tekeregve átjutottunk. Nem volt semmilyen ellenőrzés, úgy látszik, a menekültek még nem fedezték fel ezt az utat. Némi bonyodalmak árán eljutottunk a Berchtesgaden mellett levő szállásunkra. Itt jó sokat toporogtunk, amíg a német rendszer végre feldolgozott minket, de az is megtörtént. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy mi hárman külön szobát kaptunk. Három emeletes ágy volt a szobában, de csak mi voltunk benne. Egy ifjúsági szálló ("Jugendherberge"), ennek megfelelően nem is lehetett extra ellátásra számítani, de a szobához tartozott egy tusoló is, és (egy szekrényben elrejtve) mosdókagyló.
Másnap (péntek reggel) levonultunk hétre az ebédlőbe, mert a szálláshoz reggeli is tartozott. Egy jó nagy ebédlő, minden német hatékonysággal megszervezve. Az egész kosztolási cécót talán öt ember vezényli. Ehhez képest vagy 300 embert kosztoltatnak naponta. Ezt csak úgy lehet, hogy a kosztolók maguk is részt vállalnak a munkából. Nemhogy csak az asztalról kell elvinni a maradványokat, de a különböző dolgokat (bögre, tányér, tojástartó, kés, villa, kanál, stb.) mind-mind a saját tálcájába, a saját kis fiókjába kell kerüljön. A tányérokról le kell kaparni a maradékokat, a kajamaradékot egy adott edénybe, a maszatolt szalvétát másikba, s így tovább. Ezután a személyzetnek csak annyi dolga van, hogy a tálcákat/fiókokat bedugja a mosogatógépbe. Ha rossz helyre teszel valamit, vagy akár csak tanácstalan vagy, a személyzet roppant szigorú szemmel néz.
Lévén, hogy egész napra ez volt az egyetlen biztos (és ingyenes) kaja, alaposan belaktunk. A kaja jó volt, és változatos. Volt többféle saláta, különféle kemény és kenhető sajtok, felvágottak, kenyerek, gyümölcslevek, kávé, tej, müzli, kukoricapehely, stb. Természetesen önkiszolgálás, és mindenki annyit vesz és annyiszor fordul ahányszor csak akar.
Következő nap - szombat
A szállásunkként szolgáló épület.
A mai program Neuschwanstein volt. Ez egy őrült Habsburg építtette, költségbe verve vele az egész országot (több más kastélyt is építtetett). A Neuschwanstein volt a leglátványosabb. Walt Disney is innen nyalta a rajzfilmekben látható mesekastélyokat.
Útközben megálltunk egy kényszerű félórás pihenőre egy trágyaszagú kaszáló mellett, mert a sofőrnek elérkezett a kötelező pihenőideje. Ezzel nem lehet viccelni, amikor a műszer jelez, meg kell állni, különben nagyon megbüntetik. Egy csomó nebáncsvirág (Impatiens) volt a kaszáló szélén, Gergővel lassított felvételt is készítettünk a termések kipattanásáról
Át kellett mennünk a határon és belefutottunk egy ellenőrzésbe. Az ellenőrzés maga nem volt vészes. Bár, a német rendőr, a mostani szakálltalan valómat és a személyi igazolvány képét összevetve rákérdezett, hogy én tényleg én vagyok-e. Határozottan állítottam, hogy igen. Igazából az volt a gond, hogy az ellenőrzést az autópályára telepítették, és több mint egy órán keresztül araszoltunk, amíg az ellenőrzőpontig elértünk.
Node végre elértünk a mesebeli Neuschwanstein kastélyhoz, pontosabban az alatta levő kis városkába.
A parkolóban volt vagy 50 busz (lehet, hogy több), és vagy 400 autó (lehet, hogy több). És ez csak egy volt a több parkoló közül (lehet, hogy több). Autó autó után és busz busz után ontja magából a turistákat. Borzalmas tömeg, rengeteg kínai.
Ahogy már megszokhattuk, bóvli minden mennyiségben, hányingerig és tovább.
Látván a tömeget és a tolakodást, végül úgy döntöttem, hogy nem megyek el a kastélyt megnézni. A vaskos árú belépőjegy már ki volt fizetve, de nem éreztem képesnek magamat arra, hogy végignézzek egy giccskastélyt. A városka mellett volt egy szép tó, inkább elindultam. hogy körbejárjam. Nagyon jó döntésnek bizonyult. Különösebb érdekességet nem mutattak a csoportnak, cserébe három órán át topoghattak pár ezer más turistával együtt a kijelölt hat termen keresztül, ezen kívül fel a kastélyba (gyalog) és vissza a parkolóig (gyalog).
Ahogy 200 méterre voltam a parkolótól, megszűnt a zsivajgás, és csak néhány bakancsos, hátizsákos túrázóval futottam össze. A tó gyönyörű volt, az út (végre-valahára) csendes és szép.
Neuschwanstein után. A túra szervezője és idegenvezetője, Klári tart éppen előadást. Nagyszerűen szervezi meg az utakat - mindig a lehető legolcsóbb, vállalható árakat tudja kiharcolni, emellett még arra is van energiája, hogy történelmi kvízeket állítson össze és nyomtasson ki előre néhány napra, amik mind a látott vagy látandó látványosságokhoz kötődnek. Nemcsak a gyerekek, hanem mi is kapunk belőle, és minket is éppúgy osztályoznak. A négy kvízből egyet mi nyertünk, ami azért nagy szó volt, mert az igazgató felesége az egyetem történelemfakultásán tanít, így rendre ők nyerték meg ezeket.
Ismét a szállás. Nagyon szép környezetben van.
Újabb nap
Ma (szept 19, szombat) elmentünk a Königsee tóhoz.
Szép, régi csónakházak vannak a tóparton.
A turistákat 30 méter hosszú, elektromos hajócskákkal viszik ide-oda a tavon.
Minden hajón a "kapitány" mellett van egy idegenvezető is, persze ízes bajor nyelven szólal meg. Elmondott egy csomó adatot a hajóról, a tóról, így megtudtuk, hogy 200 méter mély a tó, meg egy csomó más adatot méterben és kilogrammban, amit tökéletesen megbocsátható elfelejteni (hajó típusa, méretei, gyártója, stb.) Úgy tűnik, nagyon büszkék az elektromos hajóflottára. Aranyos volt, hogy a tó közepén a "világhírű" Königsee-visszhangot demonstrálandó, leállították a hajót és a pasas kiállt egy kürttel az ajtóba. A világhír kábé ugyanúgy értelmezendő, mint a kilenclyukú híd, vagy a tihanyi visszhang. Szülőhazáján kívül kurvára nem tud róla senki. A pasas egy meglehetősen szaggatott (hogy a visszhangot is halljuk a szünetekben) kürtszólót adott elő, nagy tapsot kapott érte, bár a szerszáma néhol elég falsot fogott. Utána körbekalapozta a társaságot (tőlem is kapott egy kemény ötcentest). A meglehetősen borsos jegyár mellett ez azért elég nagy pimaszságnak tűnt amúgy. Gondolom, ez extra, könyveletlen bevételként jelentkezik...
Körülbelül a tó feléig vittek el minket, ott volt egy templom és két vendéglő. Erősen bátorították a társaságot a fogyasztásra, de amennyire láttam, senki sem élt ezzel.
Azt hittük, hogy egy kicsit elbóklászhatunk a környéken, de tévedtünk, negyedóra múlva már indult vissza a hajónk. Sajnáltam, mert gyönyörű a környék. A tó végén még egy vízesést is megnézhettünk volna, de hát hajtott az idő. Csak erre a tóra megérné rászánni két-három napot, túrázásgatásokkal.
Visszaérve a kiindulópontra, még járkáltunk egy kicsit. Szépek a régi nagy csónakházak. Felkapaszkodtunk egy vendéglőhöz, de olyan extrém árak voltak, hogy végül egy kávét sem vettünk.
Rengeteg turista nyüzsög amúgy itt is.
A következő programpont az Eisriesenwelt, az óriás jégbarlang volt. Pontosabb fordításban "jégóriások világa".
Egy szép kastély a dombtetőn. nemsokára már felülről nézzük.
Az autóbusz egy nagyon meredek emelkedőn (néhol 21%-os) kapaszkodik fel egy parkolóig, ami kb 1000 méteren van. Onnan pár száz méterre van a "Ticket Center" , egy nagy épület, ahol meg kell venni a jegyeket. Innen kb. 2 km-es gyalogút vezet az 1100 méteren levő felvonó alsó állomásához. Itt egy szakaszon lehet választani egy hegybe vájt alagút és a némileg hosszabb panorámaút között. Felfele az alagúton mentünk, lefele kipróbáltuk a másik utat.
A felső állomásról (kb 1600 m-en) újabb 100 méter körüli szintemelkedést kell legyűrni gyalog, kb. 2 kilométer hosszan, és ekkor érkezünk a barlang bejáratához.
A barlangot egy salzburgi természettudós, Anton Posselt fedezte fel 1879-ben. Csak az első pár száz méterig jutott. Később egy szintén salzburgi barlangász, Alexander von Mörk talált rá Posselt leírására. 1912-től kezdve többször is indított felfedezőutakat. Az első világháborúban meghalt, az volt a végrendeletében, hogy a hamvait helyezzék el a barlangban.
A bejárat egy hatalmas terem, aminek a belső torka le van zárva egy kapuval, hogy megakadályozzák a hideg levegő kifolyását. A bejárat a barlang alsó pontján van, így nulla fok feletti időben a hideg levegő kifele törekszik belőle. Amikor kinyitják, erős szél ellenében kell bemenni.
A barlangban tilos a fényképezés. Nem tudom elképzelni miért, a fény valószínűleg semmi gondot nem okozna. Amúgy se nagyon lehet fényképezni, mert világítás nincs a barlangban, a vaku pedig ilyen méreteknél semmire se használható.
Minden negyedik ember egy acetilénlámpát kap, ezzel lehet úgy-ahogy tájékozódni.
A barlang teljes hossza 42 km (!). Ebből a turisták csak 1 km-t járhatnak be, kiépített lépcsősorokon és pallókon. Ez is 700 lépcsőfokot jelent felfelé, 700-at lefelé.
A hőmérséklet a barlangban 0 körül van, fel kell öltözni.
Egy idegenvezető visz egy csoportot, német idegenvezetés van. Én Gergővel a végére maradtam csapathajtónak, nehogy valaki lemaradjon, így gyakorlatilag semmit nem hallottunk a vezetésből, csak akkor amikor egy-egy helyen megállt a csapat és összetömörödhettünk. Amúgy is olyan erős tájszólása volt a srácnak, hogy Klárinak is gondjai voltak időnként a fordítással.
A legnagyobb terem 40 m magas, 70 m hosszú, 50 m széles, de több hatalmas terem is van a barlangban.
Van egy csomó jégformáció, amiket különféle fantázianevekkel illetnek - "Elefánt", "Tigris", stb. Némi fantáziával bele lehet látni, de igazából nem olyan érdekes a nevük. Viszont hatalmasak, némelyik 20-30 méter magas.
Érdekes módon Németországban úgy tűnik, nagyon preferálják a helyi termékeket. Sokkal inkább, mint Magyarországon. A diákszállón volt sörautomata. Valamiért nem aggódják agyon magukat azon, hogy fiatalkorúak is vehetnek belőle alkoholos italt. Magyarországon ebből országos kiabálás lenne. Igaz, hogy a tanári szobában volt, az automata de az nincs bezárva, vagy ellenőrizve. Minden sör helyi, "Berchtesgaden" jelölésű volt.
Helyi sör, este
Szept 20, vasárnap - utolsó nap
A mai program Bad Ischl és Meyerling volt, utána tűzés hazafelé.
Bad Ischl az isler szülőhazásja. Most is ki van írva az "originál" üzletre, hogy "az egykori Császári és Királyi cukrász". Itt volt egy üdülőház, amiben Sissi is tanyázott egy ideig, a csoport azt nézte meg. Én elveszítettem a türelmemet, amikor kiderült, hogy az üdülőhöz egy parkon keresztül vezet egy út, a parkba viszont belépőt kell fizetni, és a csoport mindenféle mellékutakat próbált ki, hátha ingyen be lehetne jutni valahol. Elváltam tőlük és inkább fényképezgettem a várost, aztán visszamentem a parkolóban a buszhoz. Kiderült, hogy jó ötlet volt, mert a buszt éppen kiparancsolták a parkolóból valami bicikliverseny miatt. A sofőr rossz szögben állt be a kilépő sorompóhoz, és mire korrigálta, a sorompó ismét leereszkedett. Ő meg nem beszélt a magyaron kívül semmilyen nyelven. Aztán én kellett egyezkedjek a sorompóba épített távbeszélőn keresztül a rendőrséggel, hogy emeljék fel a sorompót, mert bizonyisten kifizettük a parkolódíjat, csak gixer volt.
Az isler szülőhelye, a Zeuner cukrászda. Évi végül is vett egyet 3 euróért. Émelyítően édes. Egy ujjbegynyi darabot ettem belőle, a következő 120 évre ez elég is volt.
Meyerling, ahol Rudolf, Sissi fia öngyilkos lett. Igazából ott egy nyaraló volt, amit Ferenc József a feltételezett öngyilkosság után (ami abban a korban nagy szégyennek számított), leromboltatott. Később egy kolostor épült a helyén, amiben egy termet Rudolf emlékének szenteltek, azóta is ebből csinálnak pénzt. Ezt sem láttam szükségesnek meglátogatni, így egyet sétáltunk a környéken, amíg a csoport megnézte ezt a termet.
Mayerlign után este viszonylag korán, 6 körül Szombathelyen voltunk. Beültünk Hófehérkébe és hazamentünk Döndibe. A kutyák frenetikus örömmel fogadtak. Nagyon hamar lefeküdtünk, mert másnap már mindenkinek normál munkanap volt.